Az egész teljesen értelmetlennek látszik: a Queen együttesként csak arra kellett, hogy Freddie Mercury mögött legyen személyzet, gitár, dob, dalok. A többiek ezt láthatólag tudomásul is vették, Freddie Mercury halála után abbahagyták a fellépéseket, összesöpörtek mindent, amit találtak, koncertek, DVD-k, aztán bejött még egy musical, de ezek már a nyugdíjasévek voltak. Reaktiválják magukat? Minek? Kit érdekel a Queen Freddie nélkül? Megalakítják önmaguk emlékzenekarát?

Láss csodát: sikerült nekik. Végigturnézták Európát, telt házak előtt, itt is megtöltötték az arénát, és még csak azt sem lehet mondani, hogy nosztalgiaestet tartottak volna. Bizonyos értelemben igen: ez is egy szabályos Queen-koncert volt, nem gondolták újra a dalokat, ugyanúgy építették föl az egészet, mint a fénykorban, ugyanúgy az angol himnusz zárta az estét, mint rég. A turnéra szerződtetett Paul Rodgers, a Bad Company énekese nem követi el azt a hibát, hogy Mercuryt próbálná meg utánozni, elég neki a maga gondja, énekel a saját hangján, hozza a saját mozgáskészletét, ami azt jelenti, hogy indokolatlanul sokat pörgeti a mikrofonállványt, de különben nem rossz. Az eredeti összeállításból a basszusgitáros John Deacon nem jött el, de ő még a nagy időkben is elég unottnak látszott. Helyette egy amerikai suttyót szerződtettek, továbbá egy ritmusgitárost és egy orgonistát, és ezzel meg is indult a szekér. Még annyit színesedik a kép, hogy most többet énekelhetnek a régiek: a dobos Roger Taylor nemcsak az I'm In Love With My Cart énekli el, hanem a Radio Gagát is, hiszen azt is ő írta, Brian May pedig negyed tempóban, akusztikus kísérettel a Hammer To Fallt. Meglepetésre a dal így is megáll a lábán. Előtte a budapesti specialitás: Tavaszi szél vizet áraszt. Freddie Mercury hajdan a tenyeréből olvasta a magyar szöveget. Most Brian May csak gitározik, a többit elintézi a közönség.

Nem rossz a hangulat. Persze könnyen megtaláljuk az embereinket a közönség soraiban, egy langaléta, szemüveges, ősz pasas ütögeti ritmusra a térdét, fejét néha szenvedélyesen hátrahajtja, így él át valamit, amiről nehéz megállapítani, hogy micsoda: az ifjúság vagy az elképzelt ifjúság. De mellette egy tízévesforma kövér kislány torkaszakadtából énekli a Fat Bottom Girlst, mögöttük pedig egy kamasz lobogtatja a Freddie Mercury-zászlót.

Az együttes jól osztja be az erejét. Taylor a dobszóló után még énekel egyet, aztán viszi a pocakját, és a fekete gatyát farmerra cseréli alatta, közben mehet a gitárszóló, amihez filmvetítés jár, a Queen Japánban. Üdvrivalgás köszönti a régi filmkockákon megjelenő Freddie-t. Aztán Freddie Mercury is énekel egyet, persze csak filmről, már a koncert végén. Ül a zongoránál, és minden megvan, a hangja színe és fénye, az éneklése ereje, a test esendősége és a személyiség nyitottsága, sérülékenysége, és a Bohemian Rhapsody. Mindaz, amitől Freddie Mercury több volt, mint rocksztár, ami miatt még azoknak is jelent valamit, akik a zenéjét ki nem állhatják.

Ilyen egyszerű az egész. Ha Freddie Mercury nem lett volna, akkor Queen sincs, és ha nincs Queen, akkor néhány ezer embernek rosszabbul sikerül a szombat estéje. Úgyhogy jobb így. Sokkal jobb.