Ez az interjú eredetileg Freddie Mercury-interjúként jelent meg

MM: Egyszer egy Rolling Stone-cikk azt írta rólatok, hogy ti vagytok „az első valódi fasiszta zenekar”. Ehhez mit szólsz?

Freddie Mercury: Jaj, anyám… Nem, hát elmagyarázhatnád nekem. Mit jelent ez?

MM: Hát én kérdeztelek.

FM: Számtalan újságíró szerte a világból eljött minket megnézni Argentínában. Korábban még nem jártunk arra, és meglehetősen népszerűek voltunk ott. Sao Pauloban az egyik este 120 ezer embernek játszottunk, a másik este 130 ezernek. A közönség számára új élmények voltak ezek. A koncertélmény számunkra sem olyan volt, mint ha Észak-Amerikában játszottunk volna. A szervezés is teljes káosz volt. A tömeg akár meg is vadulhatott volna, ezért a Halálosztag végezte a biztonsági feladatokat.

MM: A Halálosztag?

FM: A nehézfegyverzetű rendőrség, akik pillanatok alatt leszámolnak az emberekkel. Őket azért rendelték ki, hogy minket védjenek. Páncélozott járművekben hoztak-vittek minket, olyanokban, amelyeket az utcai összecsapások leverésekor is használnak. És amikor ezt egy újságíró meglátja, akkor abból politikai ügy lesz. A zenének ehhez semmi köze. Amikor a színpadra léptünk, az egész hadsereg fel volt sorakozva a fegyvereikkel. Azt gondolták, akinek ekkora közönsége van, annak van politikai ereje is. Megfogadtatták velem, hogy nem éneklem el a „Don’t Cry For Me Argentina”-t.

MM: Hogyan érezted magad egy ilyen helyzetben?

FM: Ó, erőtől duzzadónak. Úgy érzi magát ilyenkor az ember, mintha ő lenne az ördög maga. Hogy azokkal az emberekkel kész lennél egy hatalmas lázadást is csinálni. Valaki más, más mentalitással, ezt valóban politikai előnyszerzésre használhatná. Vagy akár hátrányt is kreálhatna belőle.

MM: Szereted hallani, amikor több ezer ember kántálja a neved?

1. Hogyne, ez csodálatos. Felszökik az emberben az adrenalin. Abszolút csodás. Aztán az ember hirtelen azt gondolja: „ha ekkora a hatalmam, pusztításra is használhatnám.” Én semmit nem akarok elpusztítani, drágám. Ehhez én túl jó vagyok.

MM: És most pedig irány Dél-Afrika. Semmi lelkiismeret-furdalás, jól gondolom?

John Deacon: Semmi ilyesmi. Mi sosem politizáltunk, egyszerűen csak szeretünk új helyekre eljutni. Számos alkalommal turnéztunk Amerikában és Európában, jólesik máshová is menni. Mások is jártak már Dél-Afrikában, például Elton John, Rod Stewart, Cliff Richard, nem mi leszünk az úttörők. Nyilvánvaló, hogy nagy lesz a felbolydulás, nagyon népszerűek vagyunk ott.

MM: A feketék vagy a fehérek között.

JD: Legfőképp fehérek körében, de persze várjuk a feketéket is a koncertekre. Szerintem az „Another One Bites The Dust” egyébként is több stíluson átnyúlik. Alapvetően ott akarunk játszani, ahol a rajongók látni akarnak bennünket.

FM: És persze azért is megyünk, hogy sok pénzt is csináljuk, Azért is dolgozom ebben a szakmában, hogy sok pénzt csináljak,

MM: Roger, felvetted Bob Dylan „Masters of War” című számát a legutóbbi szólólemezedre. Nem álszent ez kissé, hogy a zenekarod azzal tűnik ki, hogy a világon leggonoszabb és legelnyomóbb kormánynak játszik?

Roger Taylor: Baromság! Nincs erről szó. Argentínában mi voltunk az első számú kedvencek, amikor az a hülye háború zajlott, de mi ott fantasztikusan éreztük magunkat, a jó ügyért csináltuk. A zene teljesen nemzetközi.

MM: Nem gondoltátok azt, hogy ti lesztek a kormány kirakatzenekara, amikor oda mentetek?

Kicsit azok voltunk, ha megnézzük egyfelől. De nem a kormánynak játszottunk. Mi sok átlagos argentinnak játszottunk. Valóban megkértek minket, hogy találkozzunk Viola elnökkel, de elutasítottuk a kérést. Nem akarunk vele találkozni, mert az az ü kezére játszott volna. Azért mentünk, hogy rockot játsszunk az embereknek. Ebben nem látok semmi kivetnivalót. Azzal jobban megbántottuk volna a rajongóinkat, ha egyáltalán nem megyünk.

MM: Kire értetted volna a „Masters of War”-t, ha esetleg az argentin tábornokok nem járulnak hozzá a Queen koncertjéhez?

Azokra az emberekre, akik gyártják a katonai eszközöket, akik pénzt csinálnak az egész fegyverkezési versenyből.

1. Freddie, úgy tudom, hogy felidegesített nagyon a The Sun cikke, melyben azt írják, „bevallottad”, hogy homoszexuális vagy.

Freddie: Teljesen félreidéztek. De a kezdetek óta tudjuk, hogy a sajtó azt írt a Queen-ről, amit akart, és mindig megúszták. Az a nő, aki ezt a sztorit leírta, mindent akart volna tőlem, aztán a semmit kapta. Kérdeztem: „Mit akarsz hallani? Hogy kokainnal kereskedek?”, de az isten szerelmére, ha valami nagyot akarnék bejelenteni a szexuális életemről, pont a The Sun-hoz mennék? Mint minden újságok legjobbikához? Nincs az a pénz, hogy ezt tenném. Túl intelligens vagyok az ilyesmihez.

MM: De manapság jó melegnek lenni. Jót tesz az üzletnek.

Ez? Én már 12 éve csinálom ezt a szakmát, számomra nem lenne kifizetődő melegnek lenni. Ha persze új vagy, érdemes valami botrányosat kitalálni, légy meleg vagy bármi. De ha én ezt előadnám, az emberek ásítozni kezdenének, hogy „itt van Freddie Mercury, aki most meleg, mert most trendi melegnek lenni.”

MM: Nem is játszadoztál el a gondolattal?

Mikor kezdtük a zenekart, a rockbandák mind farmert viseltek, aztán hirtelen megjelent Freddie Mercury a Zandra Rhodes-féle rucikban, sminkkel, lakkozott fekete körmökkel. Teljesen botrányos volt. Ha azt nézzük, Boy George csak újított ezen a dolgon, az egész glam-rock-féleségen. George inkább olyan, mint egy travikirálynő, ugyanaz a botrány, csak megduplázva.

MM: John, nincs belőle eleged, hogy a Queen imidzse több mint egy évtizede csiricsáré ripacskodásból áll?

John Deacon: Nem izgat különösebben. Felmegyünk a színpadra, vagyunk, akik vagyunk. Persze a stílus nagyrésze Freddie-től ered. Ő tudja, hogyan kell használni. Néha engem is elkap, de ez csak az én véleményem. Nem is kedvelem nagyon az „It’s a Hard Life” videóklipjét. Nekem az túl erőltetett, túl jelmezes.

Roger Taylor: Ja, megpróbáltam a lehető legtöbb részt magamból kivágatni abban.

MM: Brian, téged kedvelnek a Guitar Magazine-nél. Jobban kedvelnéd, ha a Queen inkább a zeneiségre koncentrálna és kevésbé a színpadiasságra?

Brian May: Hát ez hosszú kifejtést igényelne. Nem egyszerű válaszolni rá. Szeretem a zenénk drámaiságát, a drámai kíséretet. Mert a zene önmagában drámai. Nem gondolom, hogy kevésbé lennénk muzikálisak, mert a látványelemekre is fektetünk hangsúlyt. Ha azt kérded egyébként, milyen színházat szeretek, az már más kérdés lenne. Jobb szeretem a rockszínházas dolgokat, mint a showbusiness-színházakat. Ezekkel kapcsolatban mindannyian máshogy gondolkodunk.

MM: Azt érted ezalatt, hogy szívesen megszabadulnál a ripacskodástól is?

Mi négyen vagyunk ebben a zenekarban, nem tudsz tőle csak úgy megszabadulni, mindannyian hozzáteszünk valamit a külsőségekhez.

MM: És amikor a show business-színházas stílus a domináns?

Néha túl sok is tud lenni. Talán csak én látom ezt így belülről. Az utca embere kedveli az ilyesmit. Mint amikor egy lemezen van két egymás után következő szám, és az egyik inkább zenei, a másik pedig ilyen feltűnősködő, vagy csak könnyebben emészthető, nem kérdés, melyiket fogja a közönség imádni. Néha azt érzem, hogy a zenei elgondolásaimat csak én és néhány más gitáros veszi észre. Magamat afféle kézműves mesterembernek képzelem el, és a stúdióban is szeretek aprólékos munkát végezni.

MM: Freddie Mercury azt mondja, a Queen albumok felvételei azért tartanak olyan sokáig, mert te egy évet is eltöltenél egy dallal, míg ő csak egy napot.

Fordította: Rásó Attila

Forrás: http://www.queenmusichall.cz/en/interviews/freddie-mercury-melody-maker-84.html

Amikor az inspiráció beüt, a legjobb, ha az ember nem spilázza túl a dolgokat. Erre rájött a Queen énekese, Freddie Mercury is, és amely inspiráció hozta a zenekar első slágerlistás számát az Egyesült Államokban.

A zenekar már épp tervezte az 1978-as Jazz lemez utáni folytatást, mivel az az előző, az 1977-ben megjelent News of the World című lemezhez képest kereskedelmileg igencsak szerény számokat produkált.

„Hallottuk, hogy van egy kiváló stúdió Münchenben, amelynek Musicland a neve, aztán azt a meglehetősen trehány munkamódszert választottuk, hogy csak bementünk a stúdióba lesz-ami-lesz alapon, aztán kitaláljuk, mit játsszunk” – mondta Brian May a zenekarról szóló Days of Our Lives című dokumentumfilmben.

„Az első dolog, amit csináltunk, az a Crazy Little Thing… volt” – emlékezett vissza Roger Taylor. „Freddie írta a fürdőkádban, a müncheni Bayerischer Hof Hotelben.”

„A Crazy Little Thing Called Love 5 vagy 10 percbe került nekem” – nyilatkozta Mercury a Melody Maker-nek 1981-ben. „Gitáron szereztem, a gitározáshoz persze tökhülye vagyok, de ebből a szempontból teljesen megfelelt, mert ez a dal kijött abból a pár akkordból, amit ismerek.”

Az énekes tartott tőle, hogy az ihlet hamar elszáll, ezért gyorsan megkérte a zenekar többi tagját, hogy rohanjanak be a stúdióba, felvenni a dalt.

Reinhold Mack, aki a készülő, és később a The Game címmel megjelenő album hangmérnöke volt, úgy idézte fel az eseményeket, hogy nagyon gyorsan, szinte percek alatt kellett összeállítani a stúdió felszerelését, és azon nevetett, hogy Freddie azt mondta, azért kell nagyon sietősen dolgozniuk, mert különben megjelenik May, akivel „a dolgok kicsit lassabban mennek”.

Brian May az Absolute Radio-ban 2011-ben a dalra emlékezvén elmondta, hogy a dal Freddie tisztelgése volt Elvis felé. „Nagyon szerette Elvist és Cliff Richard-ot. Freddie megírta, nagyon gyorsan elrohantak a srácokkal és felvették. Mire odaértem, már majdnem készen volt. A hangzás, amit Mack összerakott, nagyon elementáris, visszhangos és tágas. Minden olyan rock ’n rollos benne.”

Hogy elkapják az 50-es évek hangzását, Mack meggyőzte Brian-t, hogy hagyja ott a komfortzónáját, ne a Red Special-lal szólózzon, hanem használjon helyette egy Fender Telecastert.

„Roger öreg, agyonstrapált, még fából készült Telecasterén játszottam” – mondta Brian. „Ráerőltettem magam. Mack ötlete volt. Nem akarok Telecasteren játszani. Egyszerűen nem az én stílusom. De a Crazy Little Thing Called Love egy amolyan próbálkozásféle volt, akkor és ott pont jó is volt. Ezért mondtam Mack-nek, oké, ha összerakja, akkor játszom rajta.” „Egy Mesa/Boogie erősítőn keresztül hozta ki a hangot, amivel én nem is boldogulnék. Kipróbáltam, jól szólt.”

Nem csupán ezzel a dallal merészkedett Brian May új vizekre, Freddie-nek a komfortzónából való kilépése a dal befejezése után is folytatódott. Habár csupán pár akkordot tudott, az albumon, az élő koncerteken is játszott ritmusgitáron.

„Nagyon merész lépés volt”- mondta Mercury a Circus-nak 1980-ban, amikor felidézte, milyen volt első alkalommal kilépni a színpadra a hangszerrel. „Az első néhány este idegtépő volt, de aztán jól alakult minden. Én írtam a Crazy-t, én játszok ritmusgitáron a felvételen, jól működik, mert Brian úgy játssza fel az összes szólót, mint ahogy szokta. Én csak pár akkordot ismerek.”

A rajongókat persze nem annyira foglalkoztatta Freddie hiányos gitártudása. 1980. február 23-án a dal a Queen első alkalommal érte el a slágerlista legfelső szintjét az Egyesült Államokban, első lett egyszerre a Billboard-on, a Record World-ön és a Cashbox-on.

„Még mindig a The Game lemezt csináltuk Münchenben, amikor valaki mondta, hogy a Crazy 1. lett Amerikában” – emlegette fel Roger Taylor.

A The Game lemezről egy további dal lett slágerlista első helyezett Amerikában, az Another One Bites The Dust, 1980. október 4-én.

Fordította: Rásó Attila

Forrás:

https://ultimateclassicrock.com/queen-crazy-little-thing-called-love/?fbclid=IwAR1OHlEOCfN1cM1lL19b9VTudyVCIfAjsoVG6qv3x_JaO3HQ7CGj%E2%80%A6

 A Queen legendás gitárosa és dobosa, Brian May és Roger Taylor, új interjúban mesélnek arról, hogy milyen nehéz volt Freddie Mercury elvesztése mellett megküzdeni John Deacon távozásával. Miért hagyta ott „Deaky” a zenekart? Van még bármilyen kapcsolatuk a basszusgitárossal?

Valamennyi szempár újból a Queen-re szegeződik. Öt évtizeden át a zenekar folyamatosan jelen volt a slágerlistákon, teltházas koncerteket adtak stadionokban, és ezen a héten ismét az élre törnek az új albummal és filmmel, ami a Live Around The World címet kapta. Brian ma izgatottan üzent a rajongóknak: „Köszönöm, srácok, hogy az iTunes-on ma reggelre az élre löktetek minket!” A Queen-sztár egy új interjúban megvallja, hogy szeretete Freddie iránt soha nem halványult, aki majd’ 30 éve hunyt el.

Brian mellett az élő adásban vendégünk volt Roger Taylor és a Queen dalait énekesként előadó Adam Lambert, ahol a világ minden tájáról feltett rajongói kérdésekre válaszoltak.

Brian mindenkit meglepett azzal, hogy megvallotta, a The Miracle című dal a kedvence a Queen-életműből, ebben érzi a legközelebb Freddie-t. Hozzátette, hogy örökké hiányzó társa mindig vele van a színpadon és a turnézás hozzásegítette, hogy újra érezze Freddie jelenlétét. „Van egy dal, amit együtt szoktam énekelni Freddie-vel. Szerintem ezzel mindig így fogok lenni. Természetesen a közönség énekli végig, egyébként is róluk szól a pillanat, hogy meg tudjuk azt osztani egymással. Az emlékek velünk maradnak – az örökség tovább él. Szerintem ettől Freddie-t is elöntené a boldogság.”

Majd Brian elmondta abbéli fájdalmát, hogy nem csupán Freddie elvesztése viselte meg, hanem John Deacon-é is. „Persze, gyakran azt kívánjuk, bárcsak Freddie itt lenne, és John is, hogy ezeket az élményeket megosszuk velük. Tulajdonképp elvesztettük John-t is. Nagyon nehéz.”

Brian és Roger ritkán beszélnek harmadik zenekari társukról, aki a Queen-t és a zenei életet 1997-ben hagyta el, hat évvel Freddie 1991-ben bekövetkezett halála után. Akkoriban John azt mondta: „Nincs értelme folytatni. Lehetetlen Freddie-t pótolni.”

Azáltal, hogy a zenekar napjaink modern zenei életében így fel tudott támadni, azt bizonyítja, hogy még mindig óriási az érdeklődés a Queen iránt, és így felvetődik a kérdés, hogy Brian és Roger miért nem próbálják John-t jobban bevonni a közös munkába?

Amikor a Bohém Rapszódia című film 2018-ban megjelent, világszerte kitört a Queen-mánia. A film több mint 900 millió dollár bevételt termelt, és az egyébként is erőteljes Queen+Adam Lambert formációnak nagyobb lendületet adott.

Tehát: miért nem volt mindebbe John Deacon bevonva?

A film promóciója során Brian elmondta, hogy elküldték John-nak a forgatókönyv korai verzióit, várták volna a véleményét, de John nem válaszolt. Nem hallottak felőle több mint egy évtizede.

Brian úgy értékelte, hogy a hallgatása beleegyezés. „Az ő választása. Nem tart velünk kapcsolatot. John mindig is nagyon törékeny volt.” Amikor a Bohém Rapszódia című film kijött, Roger azt mondta: „Egy megveszekedett nyikkanást sem hallottam John felől.”

John-nak ugyanúgy megvan a részesedése a zenekar bevételeiben, és minden döntésbe beleszólhatna, de teljesen visszavonult a zenekartól és a nyilvánosságtól.”

Fordította: Rásó Attila

Forrás:

https://www.express.co.uk/entertainment/music/1343101/Queen-Brian-May-Freddie-Mercury-death-John-Deacon-Roger-Taylor-band-album-music-tour?fbclid=IwAR0q217PJ9F4q5izGUkKLllpvEygVdzJ0SHWZNmGZZj1VMVEGPIuBnh8_Q4

Amikor a Queen az Another One Bites the Dust-ban belekóstolt a diszkóba

A Queen zenéjét már akkorra is lehetetlen volt beskatulyázni: egy kis glam, egy kis hard rock, egy kicsit progresszív, egy kicsit pop. Miért ne próbálták volna ki a diszkót?

A dolog már 1979 óta érett – talán nem a legjobb időszaka volt annak, hogy egy együttes rászánja magát egy ilyen lépésre. A legtöbb poptörténész szerint a műfaj dicső napjai 1979. július 12-én véget értek, amikor a Diszkó Lerombolásának Éjjelén (Disco Demolition Night) számtalan diszkólemez égett a kukákban. Ezzel a Queen sokat nem foglalkozott, mert addigra már elkezdték a felvételeket a müncheni Musicland Studios-ban, amelyből végül az 1980-ban megjelent The Game című lemez lett.

Az Another One Bites The Dust ötlete John Deacon fejéből pattant ki. Egy vagány basszusfutam köré épült a dal – kicsit sötét hangulatú, száraz riff a Bernard Edwards féle Good Times-ból, amelyet a Chic adott elő és 1979 júniusában jelent meg. A dal fő vonalvezetését John rendezte, tartalmazott számtalan effektet, vastag ritmusgitár-futamokat, Roger Taylor tompán pufogó dobhangzását, valamint Freddie Mercury könyörtelen vokálját.

 „Sok soult hallgattam iskoláskoromban, mindig is érdekelt.” - mondta John 1996-ban a Bassist & Bass Techniques nevű lapnak. „Mindig is akartam egy ilyen dalt, mint az Another One Bites The Dust, de eredetileg csak a basszus alap és riff volt meg. Fokozatosan raktam össze, aztán a többiek is hoztak ötleteket.”

A Chic-féle Good Times-hoz való hasonlatosság nem a véletlen műve volt, mondta két Chic-tag is. „Deacon mellettem ült, amikor vettük fel a Good Times-ot” – nyilatkozta Nile Rodgers a Vibe magazinnak 1997-ben.

Bernard Edwards elmondta a New Musical Express-nek: „A Queen basszusgitárosa velünk lógott egy ideig a stúdióban, aztán lett a Queen-anyag (a Fred Bronson-féle The Billboard Book of Number One Hits című könyve szerint). „Amivel nincs is semmi baj. Amivel baj van, az a sajtó, akik azt állították, hogy lenyúltuk a dalt! El tudod ezt képzelni? A Good Times egy évvel azelőtt jelent meg, mint az Another One Bites The Dust. A sajtónak felfoghatatlan, hogy fekete zenészek is lehetnek innovatívak. Egyszerű nekik a képlet: a diszkófiúk lenyúlták a rock ’n roll dalt.”

2019-ben Brian May a Guitar magazine-ben azt nyilatkozta: „John gitárjátéka nagyon Nile Rodgers-es.” „John csodálta őt – mint mindannyian. John-ra nagy hatással volt, ehhez nem fér kétség. Micsoda csodálatos fickó Nile Rodgers! Saját zenei világa van, saját zenei eszközei.”

Az Another One Bites The Dust nem csupán egy ütős dal. A meglehetősen durva szöveg zord és könyörtelen (férfi)világot sugall. A „to bite the dust („fűbe harapni”) egy cowboyok által használt kifejezés, és először csak ez volt meg – csak ez a sor.” – árulta el John Mary Turnernek a Westwood One rádióban 1981-ben. „Amikor bementünk a stúdióba, volt nálam jópár dalszöveg, amit addig senki nem látott. Nem mutattam meg senkinek, annyira zavarban voltam miattuk.”

John hozzáállása nagyban azután változott meg, ahogy látta, hogy a többiek hogyan küzreműködnek a dal szalagra rögzítésében, mert rájött, hogy a szövegek nem passzolnak rá. „Megcsináltuk az alapot, ami kissé keményebb lett, így ez a cowboyos szöveg kicsit haloványnak és inkább viccesnek tűnt” – mondta. „Ezért úgy döntöttem, hogy a szöveget megváltoztatom, három különböző versszak is volt rá.”

A dal a The Game negyedik kislemeze lett, részben Michael Jackson bátorítására. „Michael javasolta, hogy adjuk ki kislemezen.” – mondta John a Bassist & Bass Techniques-nek. „rajongott a zenénkért, és járt rendszeresen a koncertjeinkre.” A dal az eladásokat tekintve a Queen egyik legsikeresebb kislemeze lett, a 2. helyezést érte el a Billboard Hot 100 slágerlistákon, a soul és a diszkó kategóriában is.

 „Gondoltam, hogy esetleg táncolható, de hogy ilyen sláger lesz, azt meg sem mertem álmodni. A lemezt is húzta magával, miután sok amerikai fekete rádióadó elkezdte játszani, ami korábban még nem történt velünk” – nyilatkozta John.

Az „Another One Bites The Dust” egy valószínűtlen keverék volt a klasszikus doszkókorszak végnapjaiban. A dal megtalálta a maga ellenségeit is a hitbuzgó keresztények közt. Azt állították, hogy amikor visszafelé játsszák le, az hallatszik a lemezen: „jó buli marihuánát szívni.” („It’s fun to smoke marijuana.”) "Akár ki is lehetne próbálni a számot visszafelé meghallgatni.”

Fordította: Rásó Attila

Forrás:

https://ultimateclassicrock.com/queen-another-one-bites-the-dust-disco/

Az 1981-es, David Bowie által (is) szerzett Under Pressure története ott kezdődik, mint ahol más jó történetek, akár egy James Bond-film sztorija – a havas svájci hegyek közt. Abban az időben a Queen épp a tizedik stúdiólemezük, a Hot Space munkálataiban volt Montreux-ben, amikor az isteni David Bowie időnként beugrott haverkodni, és szívesen megosztotta a nála lévő tetemes mennyiségű kokaint, mielőtt megpróbálta felénekelni a század egyik halhatatlan slágerének ráeső részét.

Ebben az időben Bowie ugyanúgy ebben a stúdióban dolgozott a hamarosan megjelenő Cat People című film címadó dalán és témáján – a film egyébként nem hagyott maradandó élményt. Miután viszont megtudta, hogy a zenekar és különösen Freddie Mercury ilyen közel volt, Mr. Starman nem tudta türtőztetni magát, beugrott a fiúkhoz, ahol kreativitásuk eredményeképp azt ötletelték ki, hogy a Cool Cat című Queen-dalhoz hozzáad némi háttérvokált. A dolgok ezután meglehetősen radikális fordulatot vettek.

A Mark Blake-féle „Is This the Real Life? The Untold Story of Freddie Mercury and Queen” című könyvben a dobos Roger Taylor meséli el, hogyan született a 20. század egyik legnagyobb zenei együttműködése. Elmondta, hogy David átment egy este, amikor a Queen épp más előadók dalaival jammelt, szórakozásból. Amikor Bowie ezt látva hamar megunta, azt mondta, hogy ez marhaság, majd javasolta, hogy rakjanak ők maguk össze egy dalt.

A dal születésének története kiszivárgott, amely ma már egy darabka rocktörténelem. Az alapot Deacon hihetetlen basszusfutama adja, amelyért végtelen dicséret illeti. Bowie és Mercury énekeikkel megküzdenek egymással, miközben a stúdióban a bor és kokain mámorító elegyének illata áradt szét – legalábbis Blake szerint.

A könyvben May emlékezik vissza: „Közösen raktuk össze a dal alapját. Amikor készen voltunk, David azt mondta: „Menjünk akkor külön be a felvételre és énekeljünk úgy, amilyen dallamot szeretnénk adni. Adjunk bele mindent, aztán összerakjuk abból a főtémát.

Majd Brian hozzátette: „Így is történt. Az improvizációk nagy része, Freddie emlékezetes bevezető halandzsája felkerült a végleges verzióra. Bowie ragaszkodott ahhoz is, hogy Freddie ne hallja őt énekelni, így az egyes versszakok sorrendjét meg lehetett cserélni, amely a szám szerkezetét szabaddá tette, könnyebb volt vágni."

A pillanatokat felidézve évekkel később, az ikonikus gitáros (és nem mellesleg gyönyörűen göndörített hajú) Brian May elmondta az Ultimate Classic Rock-nak: „Emlékszem, ahogy David Bowie odafordul John-hoz és mondja neki: Ne, ne úgy játszd! Mire John felszisszent: Mi van? Én vagyok a basszusgitáros, értem? Úgy lesz, ahogy én akarom!”

Brian hozzátette: "A vokál nagyon újszerűen lett kialakítva, ami David érdeme, neki voltak tapasztalatai az ilyes avantgárd éneklési és felvételi módokban”. „A felvételt úgy kezdtük el, hogy senkinek lövése sem volt, hogy mi fog történni, nem is írtak le semmit, és az első dolgot, ami eszükbe jutott, felénekelték. Ezután egymáshoz illesztettünk valamennyi részt. Ezekből áll az egész Under Pressure – véletlenszerű ötletekből."

A küzdelem Bowie-val itt még nem ért véget, ugyanis ő valamennyi döntésre rá akarta erőltetni az akaratát, teljesen kiengedve kreativitását a további munkafolyamatokra. Az egyik ilyen volt például a dalcíme, mely eredetileg People on Streets volt. Bowie akarta, hogy a dal címe legyen Under Pressure. Aztán ragaszkodott hozzá, hogy a keverésnél is jelen legyen, és ehhez hívta Freddie-t is közvetítőnek közte és a hangmérnök Reinhold Mack között. Még arról is járja szóbeszéd, hogy Bowie megpróbálta a dal eredeti megjelenését megakadályozni – Mr. Starman meglehetősen izgága figura volt, ha dolgozni kellett.

Az ellenségeskedés, na meg a bor és a kokain, valamint az énekcsaták miatt – amelyek nagyban hozzájárultak a dal születéséhez – nem gondolta volna az ember, hogy ebből valami épkézláb szám kijön.

A két lehengerlő erejű előadó – Freddie Mercury és David Bowie – szemtől szemben tökéletes és céltudatos pontossággal feszültek egymásnak. Az eredetit és a hangszerektől lecsupaszított acapella verziókat hallgatni lenyűgöző.

                                               Fordította: Rásó Attila

Forrás:

https://faroutmagazine.co.uk/david-bowie-queen-freddie-mercury-under-pressure-story/

Kérdéseink:

1. Viki: Milyen volt a 60-as években szerepet kapni egy színházi darabban, Londonban? Milyen musicalek voltak műsoron akkoriban?

„Kilencszer mentem el szereplőválogatásra, hogy az első szerepemet e West End-en megkapjam, ami a Shaftesbury Színházban volt a Hair-ben. Én játszottam Hud-ot, és mindez történt 1968-ban. Ez a musical újradefiniálta a színház fogalmát, mivel a színházi előadást a modern világ számára is népszerűvé tette. A musical a fennálló rend elleni témájával, háborúellenességével, a meztelenség ábrázolásával és a káromkodással, valamint a béke és szerelem üzenetével tört át.

További musicalek voltak ebben az időben 1968-69 körül pl. a La Mancha lovagja volt Keith Michell-lel, a Kabaré a csodálatos Judi Dench szereplésével, a Golden Boy a legendás Sammy Davis Jr-ral, a Dancing Years és a Lady Be Good, csak hogy párat említsek”.

2. Tibor: Próbáltál e megtanulni valaha valamilyen hangszeren?

„Próbálkoztam a zongorával és a hegedűvel, de így visszatekintve, folytatnom kellett volna a tanulást, sajnálom, hogy ezt elmulasztottam.”

3. Viki: hogyan készült Freddie a híres otthoni bulijaira?

„Nagyon ötletes volt, és a körülötte álló csapat mindig együtt dolgozott.”

4. Zoltán: Milyen volt Freddie, mikor rossz hangulatban volt? Káromkodott valaha?

„Természetesen, káromkodott! Mindannyian káromkodunk néha.”

5. Attila: Milyen volt Freddie kapcsolata a szüleivel?

„Nagyon tisztelte a szüleit, látogatta őket, ők pedig eljöttek a koncertjeire.”

6. HQFC-tagok: Freddie látogatta az előadásokat, amiben szerepeltél?

„Pár színdarabot, musicalt, koncertet és országos kabaréelőadást megnézett, rendkívül lelkes volt!”

7. Diána: Gyakoroltatok valaha együtt énekelni, a pillanat hevében, és ha igen, ezeket felvettétek?

„Talán, amikor sokszor pár italt legurítottunk, és akkor nagyon sokat nevettünk, talán pár felvételem lehet is valahol.”

8: Endre: Mik voltak az első zenei élményeid, mik a zenei inspirációid manapság?

„Az első zenei élményeimet Anyukámtól kaptam, aki műdalénekes volt, de hallottam többek között Schubertet, Verdit, Sibeliust is. Manapság is hatással vannak rám Sammy Davis Jr, Stevie Wonder, Jacques Brel, Sam Newman, Aretha Franklin, Tony Bennett, Jeff Buckley – nagyon sokan! Szerencsések votlunk, mert én és a fivérem is tudtunk énekelni.”

9: Ildi: Játszik Freddie valamilyen hangszeren a lemezeiden?

„Nem, az egyetlen hangszer, amit használt, a hangja volt.”

10. Diána: Mi a legnagyszerűbb élményed Freddie-vel, mely közös élmény vagy beszélgetés?

„Az egyik legkedvesebb emlékem vele az, amikor 1986-ban Knebworth-be helikopterrel együtt repülhettem vele a Queen-koncertre. Szenzációs volt!”

Huszonhárom évvel Louis Armstrong emlékezetes budapesti fellépése után ismét jelentős zenei esemény színhelye volt a Népstadion. Július 27-én itt rendezték meg a világszerte ismert, s napjainkban a legjobbak közé tartozó Queen együttes koncertjét. A tizenöt éve alakult zenekar korábbi hangversenyeiről érkezett hírek és filmfelvételek Magyarországon eddig még soha nem látott szuperkoncertet sejttettek.

   A rockzene "királynője" nem okozott csalódást. A lelátókat és a küzdőteret zsúfolásig megtöltő mintegy 70 ezer poprajongó fantasztikus koncert részese lehetett. Így aztán az éjszakába nyúló Queen-show-ról valóban csak szuperlatívuszokban beszélhetünk. Már maga a három emeletes, 43 méter hosszú és 20 méter széles színpadrendszer is lenyűgöző volt. Az ezernyi lámpával "feldíszített", játékoskijáróban emelt színpad még a Népstadion toronyépületét is eltakarta. Ehhez fogható színpadkolosszust (csak a zenészek mozgására alkalmas tér 20 méter hosszú és 19 méter széles volt) még soha nem építettek rock-koncert számára.
A szemkápráztató látványt a 15 méter magasan lévő tetőszerkezetre szerelt 12 tonnás (!) világítóberendezés biztosította. Ez a 800 ezer watt (!) teljesítményű fényhíd a bonyolult vezérlésű csörlők és hidraulikus emelők jóvoltából olykor szinte egyszerre mozgott. Az ötletes világítást, a zenével tökéletesen összhangban lévő, másodpercnyi pontossággal összeállított színes fénykavalkádot a Supertramp együttes is megirigyelhette volna, amely köztudomásúan a világ legjobb fénytechnikájával dolgozó zenekar.
   A hazai szabadtéri koncertek gyengéje a hangosítás. A közelmúltból jó példa erre a Jethro Tull-nak az MTK-pályán adott hangversenye, vagy Al DiMeola kisstadionbeli fellépése. A Queen megoldotta ezt a problémát. Az e célra kifejlesztett, 100 ezer watt teljesítményű hangberendezése majdnem tökéletes akusztikát biztosított. A technikusok két, egyenként 11 méter magas hangtornyot állítottak föl azért, hogy a színpadtól távolabb ülök is jól halljanak. (A nagy távolságra hordó, amerikai fejgépek egyébként fázisonként 60 ampert vesznek fel.) A 8x8 méteres keverőpultot a pálya közepén helyezték el egy fémvázas építményen, a föld felszínétől 8 méter magasban.
   Bizonyára sokakat érdekel, hogy vajon milyen berendezésekkel érhető el ilyen káprázatos hanghatás. Sajnos csak találgatni lehet, ugyanis az együttes technikusai gondosan letakarták, ill. lefestették a márkajelöléseket. Annyit azért sikerült megtudni, hogy ezt a kiváló minőségű, speciális hangtechnikai berendezést az amerikai Clair Brothers cég fejlesztette ki színpadi hangosítás céljára. E világhírű hangosító cég már 15 éve egyre korszerűbb berendezéseket állít elő, ám eredményeiket nem hozzák nyilvánosságra. Még a gyártási jog sem vásárolható meg. Árusítás helyett inkább borsos áron bérbe adják "szigorúan titkos találmányaikat" a híresebb, s főleg fizetőképes zenekaroknak.
   A Queen - profi zenekarhoz illően - semmit sem bízott a véletlenre. A hangosító- és fényberendezésektől a színpadszerkezeten át a védőkordon-rendszerig mindent magával hozott Budapestre, ami egy világszínvonalú koncerthez elengedhetetlen. Ezt a kb. 100 tonnás, gigantikus, utaztatható apparátust 12 kamion szállította, s a berendezések fölállításáról 200 tagú szakembergárda gondoskodott. Az együttes 53 fős irányító stábját 24 hazai zenekaroknál tevékenykedő műszaki és 24 kisegítő road, 30 tolmács, 32 színpadépítő munkás, köztük hegymászók, ácsok és állványozók segítették. Ezek után talán nem túlzó az a megállapítás, hogy a Queen komplett technikai felszerelése olyan, akár egy kisebb "híradástechnikai gyár", amelyben magasan kvalifikált villamosmérnökök sora dolgozik. Még a Népstadion déli maratoni kapujának a kijáratát is meg kellett nagyobbítani ahhoz, hogy a kamionok és egyéb szállító járművek behordhassák e "gyárat" a küzdőtérre.
   Voltak, akik féltették a koncerttől a Népstadiont, és annak gyepszőnyegét. Nyíri Sándor intézményvezető, a koncert főrendezője elmondta, hogy elővigyázatosságból graboplasttal borították be a műanyag futópályát és a füves pálya egy részét. A színpad súlyát pozdorjalemezből készült alap enyhítette.
   A 10 európai országot érintő, kéthónapos, Queen-turné budapesti állomásának rangját emelte, hogy a Queen Productions Ltd. Megbízásából Zsombolyi János rendező 17 magyar operatőrrel másfél órás filmet készített a koncertről. Ez talán némi kárpótlást jelenthet azoknak, akik egy esetleges második budapesti koncertben reménykedve jegy nélkül maradtak, mert a népstadionban nemcsak a technika, hanem a zene is világszínvonalú volt. Kemény rockzenét játszó együtteseknél egészen egyedülálló, hallatlanul kifinomult zeneiség jellemezte az elhangzott, régi és új Queen-dalokat. Szépen, tisztán csendült fel az elmaradhatatlan, sokszólamú vokál, Brian May káprázatos futamokat csalt elő saját készítésű speciális gitárján. John Deacon remekül basszusgitározott, Roger Taylor dinamikusan dobolt, de a főattrakciót kétségkívül a kivételes egyéniségű, nagy show-man, Freddie Mercury jelentette. Mercury egészen kiválóan, kristálytisztán énekelt, azt csinált a hangjával, amit csak akart. Még a Tavaszi szél vizet áraszt kezdetű népdalt is elénekelte. Természetesen magyarul, és természetesen gyönyörűen. Az ő szuggesztív, feledhetetlen alakításának jelentős szerepe volt abban, hogy a Queen csodálatos két órával ajándékozta meg a jelenlévőket.
   Az örömbe azért némi üröm is vegyült. A koncertre érkező nézők ezúttal is, immár ki tudja hányadszor, csak egy résnyire nyitott (egyébként hatalmas) kapun mehettek be a küzdőtérre, egyesével, három jegy- és csomagellenőrzés után. A rendezőség szemmel láthatóan nem volt ura a maga előidézte helyzetnek. A kapu előtt tumultuózus jelenetek zajlottak, az értelmetlenül felbőszített tömeg egymást taszigálta. De hát minderről nem a Queen tehetett.

Hollós László

Hazai helyzetkép

A Queen együttes a Népstadionban ízelítőt adott abból, hogyan is kell 1986-ban zeneileg és technikailag egyaránt magas színvonalon elkápráztatni a szórakozni vágyókat. A látottak és hallottak alapján önkéntelenül felmerül a kérdés: vajon a magyar zenekarok és cégek műszaki-technikai felszerelésével "összehozható-e" egy ehhez hasonló koncert?

   - Véleményem szerint nem - mondja Doszpod József, az Ifjúsági Rendező Iroda hangmérnöke. - A Volán -pályán megtartott Motorhead-koncertre az egész országból hordták össze a hangvetőket, keverőberendezéseket, kábeleket. De ez a felszerelés meg sem közelítette a Queen műszaki apparátusát.
   - Az IRI viszonylag korszerű berendezésekkel rendelkezik. Ami a minőséget illeti, már megközelítjük a nyugati színvonalat, ám a 100 ezer wattal jelenleg még nem versenyezhetünk.
   - Hangsugárzó berendezéseink, amelyeket az amerikai JBL cég gyárt, világviszonylatban is a legjobbak közé tartoznak. Nem véletlen, hogy ez a típus a Clair Brothers cég felszerelésében is megtalálható. Végerősítőinket a nyugatnémet BGW cégtől vásároltuk, s két kiváló minőségű, Soundcraft típusú angol keverőpultunk is van. Felszerelésünkhöz még Yamaha és Roland effektberendezések, valamint Shure és AKG mikrofonok tartoznak. Normális körülmények között hangberendezésünkkel minden oldalról kb. 8-10 ezer watt teljesítmény sugárzik. Október óta 6-7 nyugati zenekar külföldi turnéján segédkeztünk, s nem vallottunk szégyent műszaki apparátusunkkal. A hangosításban tehát nem vagyunk túlzottan lemaradva a világszínvonaltóé. A fénytechnika terén viszont még bőven van mit pótolni.

Zene, zene, zaj

Már egy 20-30 ezer wattos teljesítménnyel játszó zenekar is alaposan próbára teszi a hallgatóság dobhártyáját. A Queen e jelentős hangerőnek több mint háromszorosát "produkálta". Dr. Budavári Éva főorvostól az Egészségügyi minisztérium főelőadójától megkérdeztük: milyen hatást gyakorol az emberi szervezetre a koncertek zaja, a kívánatosnál hangosabb zene?

   - Egy ilyen több órán át tartó, feltehetően 100 decibelt meghaladó hangintenzitású koncert jelentős hallószervi kifáradást okozhat. Az erős zajhatásra ideiglenes hallásküszöb-emelkedés lép fel. A túlterhelés következtében a hallósejtekben anyagcserezavar alakulhat ki, s így átmeneti halláscsökkenés jöhet létre. Még az egészséges hallószervű embernek is csak néhány órával a koncert után regenerálódik a hallása. Ám azoknál, akik rendszeresen járnak hangversenyekre és otthon is nagy hangerővel hallgatják a magnót, a rádiót, tehát zajos környezetben élnek (sajnos, ez a fiatalok többségére jellemző), várhatóan hamarabb bekövetkezhet halláskárosodás. A zajra különösen érzékeny emberek - ilyenek a lakosság kb. 10 százaléka - pedig jobban tennék, ha elkerülnék a koncerteket.
   - A zaj nemcsak a hallószervre, hanem a gyomorperisztaltikára, a nyálkiválasztásra, az anyagcsere-változásra, a pulzusfrekvenciára, a légzésszám növekedésére és a vérnyomás átmeneti emelkedésére is hatást gyakorolhat. A zajterhelés tehát ún. vegetatív idegrendszeri irányítás alatt álló tüneteket is előidézhet. Zajos környezetben élőknél pl. gyakrabban fordulhat elő gyomorfekély, magas vérnyomás. E betegségeknek kétségkívül több oka lehet, de kialakulásukban a zaj is közrejátszhat.
   - A nagyobb beat-koncertek a környéken lakók nyugalmát is alaposan megzavarják. Ilyenkor a házak előtt mért zajszint gyakran túllépi a rendeletekben megszabott határértékeket. Közismert a környezeti zaj alvásra gyakorolt zavaró hatása. Az alvó embert már az is befolyásolja, ha egy gépkocsi halad el az ablaka alatt: emelkedik a vérnyomása és a felületes alvási periódusa is több lesz. Föl sem kell ébrednie, a szervezete mégis reagál a zajra. Ha a koncertek közelében lakók ráadásul még zajos munkahelyen is dolgoznak, akkor könnyen elképzelhető, hogy esetükben gyakrabban tapasztalhatók olyan pszicho-vegetatív tünetek, amelyek az évek múlásával betegségekhez vezethetnek.
   - Huzamosabb időn át a 80 decibel fölötti zajszint általában már káros lehet az emberi szervezetre. Egy 120 decibeles, nagyon rövid ideig tartó zajhatás pedig egészen komoly, maradandó hallószervi károsodást okozhat. Mindenesetre én még egy 100-110 decibeles hangversenyre sem mennék el szívesen. A kisebb hangerejű koncertek biztos, hogy kevésbé ártanának az egészségnek.

Az egész teljesen értelmetlennek látszik: a Queen együttesként csak arra kellett, hogy Freddie Mercury mögött legyen személyzet, gitár, dob, dalok. A többiek ezt láthatólag tudomásul is vették, Freddie Mercury halála után abbahagyták a fellépéseket, összesöpörtek mindent, amit találtak, koncertek, DVD-k, aztán bejött még egy musical, de ezek már a nyugdíjasévek voltak. Reaktiválják magukat? Minek? Kit érdekel a Queen Freddie nélkül? Megalakítják önmaguk emlékzenekarát?

Láss csodát: sikerült nekik. Végigturnézták Európát, telt házak előtt, itt is megtöltötték az arénát, és még csak azt sem lehet mondani, hogy nosztalgiaestet tartottak volna. Bizonyos értelemben igen: ez is egy szabályos Queen-koncert volt, nem gondolták újra a dalokat, ugyanúgy építették föl az egészet, mint a fénykorban, ugyanúgy az angol himnusz zárta az estét, mint rég. A turnéra szerződtetett Paul Rodgers, a Bad Company énekese nem követi el azt a hibát, hogy Mercuryt próbálná meg utánozni, elég neki a maga gondja, énekel a saját hangján, hozza a saját mozgáskészletét, ami azt jelenti, hogy indokolatlanul sokat pörgeti a mikrofonállványt, de különben nem rossz. Az eredeti összeállításból a basszusgitáros John Deacon nem jött el, de ő még a nagy időkben is elég unottnak látszott. Helyette egy amerikai suttyót szerződtettek, továbbá egy ritmusgitárost és egy orgonistát, és ezzel meg is indult a szekér. Még annyit színesedik a kép, hogy most többet énekelhetnek a régiek: a dobos Roger Taylor nemcsak az I'm In Love With My Cart énekli el, hanem a Radio Gagát is, hiszen azt is ő írta, Brian May pedig negyed tempóban, akusztikus kísérettel a Hammer To Fallt. Meglepetésre a dal így is megáll a lábán. Előtte a budapesti specialitás: Tavaszi szél vizet áraszt. Freddie Mercury hajdan a tenyeréből olvasta a magyar szöveget. Most Brian May csak gitározik, a többit elintézi a közönség.

Nem rossz a hangulat. Persze könnyen megtaláljuk az embereinket a közönség soraiban, egy langaléta, szemüveges, ősz pasas ütögeti ritmusra a térdét, fejét néha szenvedélyesen hátrahajtja, így él át valamit, amiről nehéz megállapítani, hogy micsoda: az ifjúság vagy az elképzelt ifjúság. De mellette egy tízévesforma kövér kislány torkaszakadtából énekli a Fat Bottom Girlst, mögöttük pedig egy kamasz lobogtatja a Freddie Mercury-zászlót.

Az együttes jól osztja be az erejét. Taylor a dobszóló után még énekel egyet, aztán viszi a pocakját, és a fekete gatyát farmerra cseréli alatta, közben mehet a gitárszóló, amihez filmvetítés jár, a Queen Japánban. Üdvrivalgás köszönti a régi filmkockákon megjelenő Freddie-t. Aztán Freddie Mercury is énekel egyet, persze csak filmről, már a koncert végén. Ül a zongoránál, és minden megvan, a hangja színe és fénye, az éneklése ereje, a test esendősége és a személyiség nyitottsága, sérülékenysége, és a Bohemian Rhapsody. Mindaz, amitől Freddie Mercury több volt, mint rocksztár, ami miatt még azoknak is jelent valamit, akik a zenéjét ki nem állhatják.

Ilyen egyszerű az egész. Ha Freddie Mercury nem lett volna, akkor Queen sincs, és ha nincs Queen, akkor néhány ezer embernek rosszabbul sikerül a szombat estéje. Úgyhogy jobb így. Sokkal jobb.