Ez az interjú eredetileg Freddie Mercury-interjúként jelent meg
MM: Egyszer egy Rolling Stone-cikk azt írta rólatok, hogy ti vagytok „az első valódi fasiszta zenekar”. Ehhez mit szólsz?
Freddie Mercury: Jaj, anyám… Nem, hát elmagyarázhatnád nekem. Mit jelent ez?
MM: Hát én kérdeztelek.
FM: Számtalan újságíró szerte a világból eljött minket megnézni Argentínában. Korábban még nem jártunk arra, és meglehetősen népszerűek voltunk ott. Sao Pauloban az egyik este 120 ezer embernek játszottunk, a másik este 130 ezernek. A közönség számára új élmények voltak ezek. A koncertélmény számunkra sem olyan volt, mint ha Észak-Amerikában játszottunk volna. A szervezés is teljes káosz volt. A tömeg akár meg is vadulhatott volna, ezért a Halálosztag végezte a biztonsági feladatokat.
MM: A Halálosztag?
FM: A nehézfegyverzetű rendőrség, akik pillanatok alatt leszámolnak az emberekkel. Őket azért rendelték ki, hogy minket védjenek. Páncélozott járművekben hoztak-vittek minket, olyanokban, amelyeket az utcai összecsapások leverésekor is használnak. És amikor ezt egy újságíró meglátja, akkor abból politikai ügy lesz. A zenének ehhez semmi köze. Amikor a színpadra léptünk, az egész hadsereg fel volt sorakozva a fegyvereikkel. Azt gondolták, akinek ekkora közönsége van, annak van politikai ereje is. Megfogadtatták velem, hogy nem éneklem el a „Don’t Cry For Me Argentina”-t.
MM: Hogyan érezted magad egy ilyen helyzetben?
FM: Ó, erőtől duzzadónak. Úgy érzi magát ilyenkor az ember, mintha ő lenne az ördög maga. Hogy azokkal az emberekkel kész lennél egy hatalmas lázadást is csinálni. Valaki más, más mentalitással, ezt valóban politikai előnyszerzésre használhatná. Vagy akár hátrányt is kreálhatna belőle.
MM: Szereted hallani, amikor több ezer ember kántálja a neved?
- Hogyne, ez csodálatos. Felszökik az emberben az adrenalin. Abszolút csodás. Aztán az ember hirtelen azt gondolja: „ha ekkora a hatalmam, pusztításra is használhatnám.” Én semmit nem akarok elpusztítani, drágám. Ehhez én túl jó vagyok.
MM: És most pedig irány Dél-Afrika. Semmi lelkiismeret-furdalás, jól gondolom?
John Deacon: Semmi ilyesmi. Mi sosem politizáltunk, egyszerűen csak szeretünk új helyekre eljutni. Számos alkalommal turnéztunk Amerikában és Európában, jólesik máshová is menni. Mások is jártak már Dél-Afrikában, például Elton John, Rod Stewart, Cliff Richard, nem mi leszünk az úttörők. Nyilvánvaló, hogy nagy lesz a felbolydulás, nagyon népszerűek vagyunk ott.
MM: A feketék vagy a fehérek között.
JD: Legfőképp fehérek körében, de persze várjuk a feketéket is a koncertekre. Szerintem az „Another One Bites The Dust” egyébként is több stíluson átnyúlik. Alapvetően ott akarunk játszani, ahol a rajongók látni akarnak bennünket.
FM: És persze azért is megyünk, hogy sok pénzt is csináljuk, Azért is dolgozom ebben a szakmában, hogy sok pénzt csináljak,
MM: Roger, felvetted Bob Dylan „Masters of War” című számát a legutóbbi szólólemezedre. Nem álszent ez kissé, hogy a zenekarod azzal tűnik ki, hogy a világon leggonoszabb és legelnyomóbb kormánynak játszik?
Roger Taylor: Baromság! Nincs erről szó. Argentínában mi voltunk az első számú kedvencek, amikor az a hülye háború zajlott, de mi ott fantasztikusan éreztük magunkat, a jó ügyért csináltuk. A zene teljesen nemzetközi.
MM: Nem gondoltátok azt, hogy ti lesztek a kormány kirakatzenekara, amikor oda mentetek?
Kicsit azok voltunk, ha megnézzük egyfelől. De nem a kormánynak játszottunk. Mi sok átlagos argentinnak játszottunk. Valóban megkértek minket, hogy találkozzunk Viola elnökkel, de elutasítottuk a kérést. Nem akarunk vele találkozni, mert az az ü kezére játszott volna. Azért mentünk, hogy rockot játsszunk az embereknek. Ebben nem látok semmi kivetnivalót. Azzal jobban megbántottuk volna a rajongóinkat, ha egyáltalán nem megyünk.
MM: Kire értetted volna a „Masters of War”-t, ha esetleg az argentin tábornokok nem járulnak hozzá a Queen koncertjéhez?
Azokra az emberekre, akik gyártják a katonai eszközöket, akik pénzt csinálnak az egész fegyverkezési versenyből.
- Freddie, úgy tudom, hogy felidegesített nagyon a The Sun cikke, melyben azt írják, „bevallottad”, hogy homoszexuális vagy.
Freddie: Teljesen félreidéztek. De a kezdetek óta tudjuk, hogy a sajtó azt írt a Queen-ről, amit akart, és mindig megúszták. Az a nő, aki ezt a sztorit leírta, mindent akart volna tőlem, aztán a semmit kapta. Kérdeztem: „Mit akarsz hallani? Hogy kokainnal kereskedek?”, de az isten szerelmére, ha valami nagyot akarnék bejelenteni a szexuális életemről, pont a The Sun-hoz mennék? Mint minden újságok legjobbikához? Nincs az a pénz, hogy ezt tenném. Túl intelligens vagyok az ilyesmihez.
MM: De manapság jó melegnek lenni. Jót tesz az üzletnek.
Ez? Én már 12 éve csinálom ezt a szakmát, számomra nem lenne kifizetődő melegnek lenni. Ha persze új vagy, érdemes valami botrányosat kitalálni, légy meleg vagy bármi. De ha én ezt előadnám, az emberek ásítozni kezdenének, hogy „itt van Freddie Mercury, aki most meleg, mert most trendi melegnek lenni.”
MM: Nem is játszadoztál el a gondolattal?
Mikor kezdtük a zenekart, a rockbandák mind farmert viseltek, aztán hirtelen megjelent Freddie Mercury a Zandra Rhodes-féle rucikban, sminkkel, lakkozott fekete körmökkel. Teljesen botrányos volt. Ha azt nézzük, Boy George csak újított ezen a dolgon, az egész glam-rock-féleségen. George inkább olyan, mint egy travikirálynő, ugyanaz a botrány, csak megduplázva.
MM: John, nincs belőle eleged, hogy a Queen imidzse több mint egy évtizede csiricsáré ripacskodásból áll?
John Deacon: Nem izgat különösebben. Felmegyünk a színpadra, vagyunk, akik vagyunk. Persze a stílus nagyrésze Freddie-től ered. Ő tudja, hogyan kell használni. Néha engem is elkap, de ez csak az én véleményem. Nem is kedvelem nagyon az „It’s a Hard Life” videóklipjét. Nekem az túl erőltetett, túl jelmezes.
Roger Taylor: Ja, megpróbáltam a lehető legtöbb részt magamból kivágatni abban.
MM: Brian, téged kedvelnek a Guitar Magazine-nél. Jobban kedvelnéd, ha a Queen inkább a zeneiségre koncentrálna és kevésbé a színpadiasságra?
Brian May: Hát ez hosszú kifejtést igényelne. Nem egyszerű válaszolni rá. Szeretem a zenénk drámaiságát, a drámai kíséretet. Mert a zene önmagában drámai. Nem gondolom, hogy kevésbé lennénk muzikálisak, mert a látványelemekre is fektetünk hangsúlyt. Ha azt kérded egyébként, milyen színházat szeretek, az már más kérdés lenne. Jobb szeretem a rockszínházas dolgokat, mint a showbusiness-színházakat. Ezekkel kapcsolatban mindannyian máshogy gondolkodunk.
MM: Azt érted ezalatt, hogy szívesen megszabadulnál a ripacskodástól is?
Mi négyen vagyunk ebben a zenekarban, nem tudsz tőle csak úgy megszabadulni, mindannyian hozzáteszünk valamit a külsőségekhez.
MM: És amikor a show business-színházas stílus a domináns?
Néha túl sok is tud lenni. Talán csak én látom ezt így belülről. Az utca embere kedveli az ilyesmit. Mint amikor egy lemezen van két egymás után következő szám, és az egyik inkább zenei, a másik pedig ilyen feltűnősködő, vagy csak könnyebben emészthető, nem kérdés, melyiket fogja a közönség imádni. Néha azt érzem, hogy a zenei elgondolásaimat csak én és néhány más gitáros veszi észre. Magamat afféle kézműves mesterembernek képzelem el, és a stúdióban is szeretek aprólékos munkát végezni.
MM: Freddie Mercury azt mondja, a Queen albumok felvételei azért tartanak olyan sokáig, mert te egy évet is eltöltenél egy dallal, míg ő csak egy napot.
Fordította: Rásó Attila
Forrás: http://www.queenmusichall.cz/en/interviews/freddie-mercury-melody-maker-84.html
